HAZÁTLANUL

Kisregény egy 1956 után disszidált magyarról, aki Németországban élte le élete nagy részét, majd öregemberként elhatározza, hogy elhúnyt feleségével együtt hazatér ősei földjére. (Részlet a kisregényből)

A postás egyedül élt kis lakásában, Kleveben, közel a holland határhoz, és már harminckét napja nem látogatta meg senki. Az első tizennégy napon még remélte, hogy legalább pár percre beugranak hozzá a gyerekei, de aztán a tizenhatodik napon rádöbbent, hogy még nagyon sokáig nem fognak jönni. Tudta, hogy szomorúak miatta, mert magányos és elhagyatott, és nem találja a helyét ebben az országban. A felesége már régen meghalt, és akkor kezdte el számolgatni az egyedül töltött napjait. Minden áldott nap, reggel hétkor lement a közeli közértbe, a főút másik oldalára, hogy tejet és kenyeret vegyen magának, délután négykor pedig a temetőbe ment, ahol a felesége nyugodott. Már évek óta ugyanazt a szakadt bélésű, szürke kabátot húzta fel, ha beköszöntött a tél, és így, a kabátja után ismerte az egész környék. 

A postás már igencsak öreg volt, magas, hórihorgas, sovány ember, és arcát mély ráncok tördelték piciny darabkákra. A jobb füle alatt és az állán jó pár kisebb-nagyobb szemölcs éktelenkedett, melyekre azt mondta az orvos, hogy valószínűleg a családjából hozta, és addig nem érdemes velük foglalkozni, míg komolyabb panaszokat nem okoznak. Ha állt, vagy ment, a bal vállát egy kicsit felhúzta, ami eredetileg egy rossz szokás volt csupán, és arra az időre emlékeztette, mikor még azon hordta a nagy, fekete postástáskáját. A szokásból azonban idővel tartáshiba lett, és ma, már ha akart volna sem tudott volna másképp menni. 

Nagyon fáradt volt az öregember, és nemcsak a teste, de a lelke is megfáradt. Valaha fénylő, csillogóan fekete szemei elhomályosodtak és megszürkültek, mintha elhagyta volna őket az élet, és már csak amolyan fényképezőgépek lennének. 

- Egy kiló kenyér és egy liter tej – motyogta magában, miközben remegő kezekkel beletette a kenyeret a bevásárlókosárba. Egy ideje gyakran beszélt magában, mert szüksége volt arra, hogy mondjon valamit. Különben is, ő maga volt a legjobb hallgatója. Na meg halott felesége, akinek ma már sokkal többet elmesélt magáról, mint régebben, mikor még fiatal volt, és büszke. Ha ott állt a sírjuk előtt, ahol már neki is helye volt, valósággal megszállta az alázat. Szívesen állt ott. Néha órákat is, teljesen megfeledkezve sajgó lábairól, melyek ilyenkor estére vészesen bedagadtak a víztől. 

Lánya minden nap felhívta, legtöbbször a vacsora után, és megkérdezte, hogy van. Ő pedig természetesen mindig azt mondta, hogy minden rendben; hisz mi más is jutott volna eszébe. 

Mikor kilépett a közértből, érezte, hogy keletről fúj a szél, melyet különösen szeretett, mert emlékeztette sok mindenre, ami régen nagyon fontos és szép volt az életében. Ilyenkor valamilyen titokzatos okból életre kelt benne a remény, hogy talán álmai még legalább részben valóra válhatnak. A remény, mely már annyiszor tartotta benne a lelket, és mely ilyenkor ugyanúgy felcsillant fekete szemeiben, mint mikor húszéves volt. 

Hideg volt. Összehúzta magán a kabátot, ahogy kaptatott fel a dombra, ahol egy bérházban lakott. Nem szerette ezt a környéket, és minden bizonnyal már rég elköltözött volna valahova Kölnbe, ahol a gyerekei is laktak, ha nem lett volna itt a felesége. De az itt feküdt a közeli temetőben, alig egy pár kilométerre a bérháztól, ahol több mint tíz évet töltöttek együtt. 

A kertészethez vezető út és a főút kereszteződésénél megint ott ültek a korhadt támlájú padon a naplopó fiatalok, akik az iskola helyett gyakran választották ezt a környéket. Mint mindig, most is bolondozni kezdtek az öregemberrel, de ő nem volt mérges rájuk. A kabátján nevettek, azon, hogy van képe még a huszonegyedik század Németországában felhúzni egy ilyen rongydarabot, és hogy olyan benne, mint egy hajléktalan koldus. Más járókelők, az idősebbek és bölcsebbek, sem próbálták palástolni megvetésüket, bár olyanok is szép számmal akadtak, akik csak nézték szomorúan. Az ilyenek, a tapintatosabbak és a hasonló cipőben járó külföldiek, már messziről biccentettek felé, sőt néha beszélgettek is vele pár szót az időjárásról, a holland árakról, és a közelgő karácsonyról. 

Az öreg komótos léptekkel felment a dombra, a bérház második emeletére, és megkövült arccal csukta be maga mögött kicsiny lakásának ajtaját. Kétszer is rázárta kulccsal, mert bár tudta, hogy hozzá nem törne be senki, hisz a környékbeliek közül mindenki tudja, hogy nincs semmije, úgy vélte, nem kell az alkalmat megadni a tolvajoknak. 

Letette a bevásárlókosarát a konyhaszekrényre, aztán levetette a cipőit, felakasztotta a kabátját a fogasra, és leült a nappaliban, a Tv-vel szemben álló nagy szürke fotelba. Mint mindig, ha hazaért a boltból, most is vagy egy órát üldögélt ott, nézve a vitrinben porosodó emléktárgyakat, és a falon függő hat képet. Az egyik a felesége fényképe volt, fekete keretben, melyet az elmúlt években már többször is kicserélt, kiválasztva egy-egy másikat a családi albumból, hogy ezzel is felfrissítse egyre gyorsabban homályosuló emlékeit. A második és harmadik a fiáról és a lányáról készült. A következő két fényképen, melyek sokkal nagyobbak voltak az előzőeknél, két kis unokája volt látható, akiket ma már mindenkinél jobban szeretett. Végül, a hatodik kép egy festmény volt, és egy élettelennek látszó, sivár pusztaságot ábrázolt, gémeskúttal, és csodálatosan megválasztott színekben pompázó naplementével, a háttérben. Nem messze ettől a festménytől, közvetlenül a vitrin felett, egy kis kereszt lógott, a megfeszített Jézus fémszobrocskájával. Mosolyogva tekintett végig a képeken, aztán fáradt szemei megpihentek a kereszten. 

Később, mikor már egy kicsit összeszedte magát, kiment a konyhába, és megreggelizett. Csak keveset evett. Egy pár hónapja nem volt igazán étvágya, de nemigen foglalkozott vele, mert úgy gondolta, ez is csupán az öregedés egyik kellemetlen velejárója, ahogy az is, hogy néha fél éjszakákon át álmatlanul forgolódik az ágyában, és gondolatai valahol a régmúltban kalandoznak. 

Ezzel szemben, nappal gyakran elbóbiskolt egy pár órára, általában az étkezések után. Így volt ez ma is. A nagy szürke fotelben aludt el, felhúzott vállakkal és előrecsukló fejjel. Vasalatlan ingének gallérja félig eltakarta ráncos arcát, és ha nem horkolt volna, olyan halottnak tűnt volna, mint az a pusztaság a festményen. Bal keze a széke mellett álló zsúrkocsin nyugodott, és ujjai egy műanyag pohár széleire tapadtak. 

Délben arra ébredt, hogy csengettek. Kinyitotta a szemeit, de jó ideig eltartott, míg teljesen magához tért. Álmaiban valahol nagyon messze járt. 

- Megjött az ebéd. – mondta az öregember fennhangon, és feltápászkodott, hogy behozza a lépcsőházból a műanyag ételhordót, kiöntse belőle az ételt egy másik edénybe, elmossa, majd visszategye a villanyóra szekrénykéjébe, ahonnan másnap a kifutófiú majd magával viheti. 

Miután végzett, elmosogatott, megmelegítette az ételt a mikrohullámúsütőben, és megebédelt. Valósággal úgy kellett magába erőltetnie a számára idegen ízű káposztát, és a barna szósszal leöntött gombócokat. Szinte sosem ízlett neki az étel, de megette, mert tudta, hogy ennie kell, ha még meg akarja valósítani utolsó nagy álmát. Na meg a lányának sem akart minden este hazudni, ha az felhívta, és megkérdezte, mit evett aznap. 

Ebéd után kivett a hűtőszekrényből egy üveg sört, és visszatért vele a nappaliba, a szürke fotelba. Bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a déli híradót, és közben élvezettel iszogatott. Az utóbbi hetekben, a német tévében is sok szó esett 1956-ról, a magyar forradalomról, mely sokak szerint az első és talán legnagyobb sebet ütötte annakidején a kommunista diktatúra rendszerén, és az orosz megszállók megdönthetetlennek tűnő birodalmán. Ötven éve volt, hogy a magyarság páratlan bátorsággal ellenszegült a kegyetlen hódítóknak, és megpróbálta kivívni hazája függetlenségét. A kétarcú nyugati demokráciák pedig tétlenül nézték, és hagyták, hogy ez a kis nép elvérezzen az orosz túlerővel szemben. Nemhogy nem segítettek neki, de a háta mögött még el is árulták; biztosították ugyanis az orosz elnyomókat arról, hogy azok bármit tehetnek, mert ők nem fognak beavatkozni. 

"Ez az, amiről persze még ma sem beszél ez a világ – gondolta az öregember. – Arról, hogy 1956 a nyugati demokráciák teljes csődje, és hazugságaik világos megnyilvánulása is volt. Akkor kiderült, hogy mit is várhatunk tőlük ténylegesen. Világosan kiderült, és mégis, máig hiszünk nekik. Csak én nem hittem soha nyájas hazugságaiknak, mert én ott voltam akkor, és láttam, amik történtek." 

Kikapcsolta a tévét, meghúzta a sörösüveget, majd felállt, az ablakhoz ment, és behúzta a függönyt. A félhomályban levetkőzött, és lefeküdt a díványra, melyen délutánonként aludt. Magára húzta a pokrócot, feje alá göngyölte az ingét, és nemsokára elnyomta az álom. 

Álmában megint nagyon messze járt, Magyarországon, a Kárpátmedencében, a Pusztán, ahol elkápráztatta a puhán remegő aranyszínű naplemente; aztán a Kárpátok magas, fehérlő bércein, meg a nagy, elnyúlt hegyeken. Az utóbbi hónapokban mindig arra járt, ott, abban a meseországban, minden délután és minden éjszaka, hallotta a rónán vágtató lovak patáinak dübörgését, és látta a tekintélyes székely-kapukon áthaladó parasztszekereket. Álmaiban a Turul hátán repült, a Történelmi Magyarország határai felett, néha a nyugati, néha a keleti szelekkel szemben. 

Általában akkor ébredt fel, amikor körberepülték az országot, és ismét megérkeztek a Vereckei-hágóhoz, ahonnan mindig útnak indultak. A hatalmas ragadozó madár itt leszállt, ő pedig lemászott a hátáról, és leült arra a sziklára, ahonnan lenyűgözően szép látvány tárult elé nyugatnak, és melyet Árpád népeinek is látniuk kellett annakidején, immár több mint 1100 éve, mikor hosszú vándorlásaik után végre hazaértek újra, Szent Földjükre. Mert hogy a Kárpátmedence mindig is a magyarság ősi otthona volt, azt szintén álmaiban mondta neki egy hajlott hátú, fehérszakállú öregember. 

A feleségéről már évek óta nem álmodott, sem pedig azokról a nőkről, akiket élete során ismert. 1956-ról sem álmodott, a puskatüzekről, a tankok ágyúinak dördüléséről, a rommá lőtt budapesti házakról, a felvonuló tömegekről, és a hatalmas Sztálin-szobor ledöntéséről. 

Hirtelen, minden átmenet nélkül, magától ébredt fel, délután három után, ahogy szokott. Feltápászkodott, bizonytalan léptekkel az ablakhoz ment, és félrehúzta a sötétítő függönyt. Hunyorogva kémlelte egy ideig a szemközti ház teteje felett az eget. 

"Ma már nem fog esni – gondolta elégedetten. – Hála Istennek. Ma tényleg muszáj kimennem az asszonyhoz, mert fontos mondanivalóm van neki. Akár esik, akár nem, mennem kell; de szerintem nem fog esni." 

A fürdőbe ment vizelni, aztán megrázta összegyűrt ingét, és magára vette. Ez a lakás mindig nagyon jó meleg volt. Ezt szerették benne a legjobban, ő is, és a felesége is. Ha otthon volt, szívesen ledobott ugyanis magáról mindent, és csak egy szál trikóban és alsógatyában volt. Most viszont mennie kellett, így felhúzta a nadrágját. Beszélnie kellett ma az asszonnyal, és tudta, hogy nem halaszthatja tovább. 

- Hiába, vannak dolgok, öregem; amit az embernek meg kell tennie – mondta félhangosan. – Dolgok, amiket nem vállal át tőled senki más. 

Magára kapta a kabátját, és pár perccel később már ballagott is délnyugatnak, a kis vasúti híd felé, mely alatt ha átvágott, sokkal előbb a temetőhöz ért, mintha a főút felé körbement volna. Kicsit előbb indult a szokásosnál, de nem bánta, hisz ma több időre volt szüksége. Mire a vasúti hídhoz ért, már teljesen felébredt, bár az álmait még mindig magával vitte, mint valami kellemes, de mégis zavaró terhet. Tulajdonképpen így is meg kellett volna kerülnie a temetőt, ezúttal a másik irányból, de az évek alatt megismert egy-két olyan eldugott helyet, ahol az egyszerű drótkerítés nem volt teljesen rendben, és ahol innen is bejuthatott. A híd után nem sokkal le kellett térnie a keskeny betonútról, melyen gépkocsival egészen a Holland-Restaurant-ig fel lehetett jutni, és úgy száz métert kellett mennie a szántóföld szélén, a kerítés előtt magasodó tekintélyes fenyőkig. Ezek mögött húzódott az a cserjés, mely a kerítésen tátongó félméteres lyukat eltakarta. Valószínűleg csak igen kevesen tudtak erről a titkos átjáróról, és azok is nagyon óvatosan bántak vele, mert a temető gondnokai vagy két éve nem vették észre. Ő is úgy tett, mintha csak kirándulna, túrázna a földek és erdők szélén, és mielőtt bemászott volna a cserjés mögé, mindig gondosan körülnézett, nem látja-e meg valaki. A temetőbe jutva gyorsan a kis kavicsokkal leszórt ösvényre jutott, mely egyenesen a felesége sírjához vezetett. 

Nagyon egyszerű sírja volt az öregember feleségének. Ő akarta így, még mielőtt meghalt. Az öregember pedig azt tette, amit az asszony akart. Kis fakeresztet állíttatott a fejvégre, melyen csak a név és az évszám állt, és ültetett a sírra egy mutatós futónövényt, mely teljesen befedte azt, és megakadályozta, hogy elszaporodjon rajta a gyom. De a kőkereten kívül semmilyen kő- vagy márványfedél nem került rá, és így valahogy természetesebbnek tűnt, mint a környező sírok rideg betonrengetege. Ami az öregembernek a legjobban tetszett benne, az az elhelyezkedése volt; egészen a temető leghátsó zugában, a fenyők tövében, a kis erdősáv szélén, alig tíz-tizenöt méterre a drótkerítéstől. 

Mikor az öregember négy óra után pár perccel odaért, már szürkült az ég, és a fák ágai összefolytak a szemei előtt, mintha egy romantikus hangulatú tájfestményt látott volna. Jó ideig némán állt a sír előtt, és csak nézte a fákat, a kusza futónövényt, és a kis fakeresztet. Aztán a torkát köszörülte, mielőtt megszólalt. 

- Szervusz, drágám… - kezdte. – Ma kicsit előbb jöttem, mert rengeteg mondanivalóm van, és te is tudod, hogy legkésőbb hatkor mennem kell újra, mert addigra teljesen besötétedik. Nem mintha félnék a sötétben, pláne akkor, ha te is itt vagy velem… De nem akarok feleslegesen botorkálni a sírok között, mert öreg vagyok már, és ha elesek, a csontjaimat töröm. Tudod, Anna, nem jó öregnek lenni, nem bizony. Az embernek mindig van valami baja; egyszer itt fáj, egyszer ott, meg már nem is igen tudok mit kezdeni magammal. Érzem, hogy évről-évre kevesebbet bírok, és egyre inkább nehezemre esik a gondolkodás. A gyerekek jól vannak, de mint mindig, mostanában is nagyon elfoglaltak, sokat dolgoznak, és előreláthatólag karácsonyig nem jönnek erre. Tudom, te már rég elküldtél volna a közelükbe, valahova Kölnbe, és azt mondanád, hogy elég, ha havonta vagy kéthavonta egyszer meglátogatlak; de hidd el Anna, nekem az semmiképpen sem lenne elég. Biztosan gyakran untatlak azzal a sok butasággal, amit itt összehordok, de tudom, hogy te legalább megértesz, ahogy azt mindig is tetted. Egyszerűen szükségem van rá, hogy elmondhassam neked mindazt, amin az eszem jár; mármint az, ami még megmaradt belőle. Tudom azt is, hogy nem szabadna annyit gondolkoznom a múlton, hisz mindig mondtad, hogy túl sokat gondolkozom; de légy velem őszinte, Anna, mim marad még, ha már emlékeznem sem szabad? Tulajdonképpen nem is gondolkozom sok mindenről, hisz hónapok óta minden egyes nap csak ugyanaz jár az eszemben, de az annyira leköti az energiámat, annyira behálózza életem minden piciny részletét, hogy még az álmaimban sem szabadulok tőle. Már mondtam neked, hogy valami megoldást kell találnom erre az egész szituációra, amibe annakidején kevertem mindkettőnket, mikor rávettelek, hogy gyere velem. Több mint ötven év telt el azóta, egy egész élet. Az egész életünk, Anna. 

Az öregember elhallgatott, mert alig pár méterre tőle egy talpig feketébe öltözött öregasszony ment el, virágcsokorral a kezében. Nem akarta, hogy meghallja, hogy egy idegen nyelven beszél, mert abból már elég baja volt az elmúlt ötven évben. Nem mintha szégyellte volna az anyanyelvét, de itt a legtöbben úgy tartották, hogy szégyellnie kellene. Még mindig keletről fújt a szél, szürke felhőfoszlányokat kergetve az égen. 

- Tudom, te mindig is mondtad, de én nem akartam elhinni – folytatta az öregember, mikor újra egyedül maradt. – Elégszer mondtad, hogy nem helyes, amit teszünk. De én sajnos gyáva voltam, és talán még nem is az volt a legnagyobb bűnöm. Mikor azonban már mehettünk volna, anyagi okokból maradni akartam. Igen, az volt a legnagyobb vétkem! Ezért kellett örökre itt maradnunk mindkettőnknek. Hacsak… Nem tudom, hogy kezdjem. Hacsak meg nem valósítom életem utolsó álmát, és haza nem térünk. 

Lehajtotta a fejét, és hosszú időre elhallgatott. Összekulcsolt kezekkel állt ott, figyelte a szél halk susogását, és egy távolban felhangzó mentőautó szirénáját. 

- Igen Anna, hazamegyünk, úgy döntöttem – mondta aztán, valamitől hirtelen felbátorodva. – Ha rajtam múlik, hazamegyünk. Vagy most, vagy már tényleg soha többé. Végre elérkezett számomra is a megfelelő idő, mikor mindent, ami ide kötött, el tudok ereszteni. Semmire nincs már szükségem, csak arra, hogy otthon legyünk újra, és érezhessem bőrömön a pannon szeleket. Én sem bírom tovább Anna, tényleg nem bírom tovább. Ne haragudj, hogy nem előbb döntöttem így! A gyerekek miatt pedig ne izgulj, meglátogatnak majd bennünket ott is, ha akarnak. Eddig sem nagyon erőltették meg magukat, ami a látogatásokat illeti. Ági ugyan naponta rám csörög, de ezt akkor is megteheti, ha ezer kilométerre leszünk tőlük. Persze most biztosan azt kérded, hogy akarlak hazavinni? Nos, majd meglátod. Már mindent pontosan megterveztem, és holnap megyünk. Szándékosan nem beszéltem neked eddig róla, mert gondoltam, csak idegeskednél. Mindent a legkisebb részletekig elterveztem, és ne félj, sikerülni fog. Nem várhatunk tovább, Anna, mert ha túlságosan megöregszem, már késő lesz. Érzem, hogy évről-évre, sőt hónapról-hónapra kevesebb az erőm.

.... 

(Ha tudni akarod a folytatást, rendeld meg nálam a kisregény nyomtatott, vagy elektronikus változatát. - Elérhető 2026 augusztusától.))