ÜDVÖZLÜNK A BALATONNÁL

Jack Varga egy magyar származású nyomozó a Scotland Yard-nál. Mivel kollegái és főnöke nem kedvelik, Magyarországra, a Balatonhoz helyezik át egy Európai Unió-s Projekt keretében. Azt a feladatot kapja, hogy a Balaton környéki gyilkosságok és drogkereskedelem felderítésében segítse a magyar hatóságokat, összehangolva a magyar és angol bűnüldözési szervek munkáját. Ám a dolgok ebben az új poziciójában nem egészen úgy alakulnak, ahogy azt reméli... (Részlet a krimiből)

Balatonlelle!

"Szóval ez az" gondolta Jack Varga felügyelő, mikor leszállt a Budapestről érkezett Intercityről, mely inkább egy büdös, légkondicionálás nélküli, zsúfolt elővárosi személyvonatra emlékeztette, mintsem egy nagyvárosokat összekötő expresszvonatra. Már amúgy is csak nehezen tudta rávenni magát, hogy belemenjen ebbe a szörnyű kényszerküldetésbe. De mit is tehetett volna, hisz főnöke, James Redwood válaszút elé állította: vagy Magyarországra megy, vagy felküldi északra, Shetland szigetére, ahol naphosszat bámulhatja a tengeri sirályokat és az itt-ott felbukkanó bálnákat. Az egy alig 36 éves bűnügyi nyomozó számára minden bizonnyal a karrierje végét jelentette volna.

Jack magas, szikár férfi volt, markáns arcvonásokkal, finoman görbülő orral, magas homlokkal, és minden irányból hátrafésült fekete hajjal. Kék gyapjúöltönyt és hosszú ujjú fehér inget viselt. Lábán a barna bőrcipő elől valahol sáros lett. Fénylően kék szemeiből sugárzott az értelem és kíváncsiság. Járása és testtartása időnként kissé esetlennek tűntek, és hasonlítottak egy hirtelen megnyúlt kamaszfiú mozdulataihoz.

"Ott a Balatonnál pezseg az élet, és jócskán akad majd munkád." mondták neki azok, akik nála sokkal jobban ismerték ezt a kelet-közép európai vidéket. Na és mivel magyarul is tökéletesen beszélt, igencsak kézenfekvőnek látszott, hogy Shetland helyett ezt választja majd. Igaz, a magyar nyelven kívül az égvilágon semmi sem kötötte ehhez az országhoz. A nyelvet is csak azért tudta, mert szülei életük végéig azt tervezték, hogy nyugdíjas korukban visszatérnek majd végleg Magyarországra. Ám a sors közbeszólt, és hat éve egy súlyos autóbalesetben mindketten meghaltak. Így az álmukból nem lett semmi.

Na meg azt is mondogatták neki mindig, hogy mivel az ő anyanyelvük a magyar, sosem tudnának vele, a fiúkkal igazán fesztelenül és mélyrehatóan beszélni, ha nem tudná ő is ezt a kacifántos nyelvet.

A magyar rendőri szervek persze kapva kaptak a Scotland Yard ajánlatán, hogy az Interpol szervezésében egy fiatal, jól képzett nyomozót küldenek nekik az Egyesült Királyságból, aki az angol és magyar nyomozó hatóságokat hatékonyabban összekapcsolhatja, és így az utóbbi tíz évben igencsak megerősödő kábítószer kereskedelmet komolyabb nyomás alá helyezheti. Magyarország miniszterelnöke a kábítószer-maffia ellen ádáz harcot hirdetett, és azt ígérte, nulla toleranciát fog alkalmazni a drogkereskedők és csempészek ellen.

Így aztán akarva akaratlanul is, itt a Balatonnál Jack lett az egyik új reménység ebben a sokszor igencsak reménytelennek látszó küzdelemben. Persze az áthelyezésének nem az volt a fő oka, hogy segítsék vele a magyar hatóságokat. Az csak a papíron jól nézett ki, és mindenkinek könnyebben emészthető volt. A valóságban a főnöke és munkatársai meg akartak szabadulni tőle. Irigykedtek rá, hogy rendkívüli leleményességgel és érzékkel oldotta meg a legkomplikáltabb gyilkossági ügyeket is. Senki az osztályán labdába sem rúghatott mellette. Ez pedig sosem jó egy olyan teamben, ahol nem ő a főnök. Ezért találták maguknak ezt a kiskaput. Tudták, hogy a Balatonnál tisztelettel fogják kezelni, és tulajdonképpen teljhatalma lesz, leszámítva egyetlen hivatalos főnökét, a fonyódi nyomozóezredest, aki azonban valószínűleg nem sok port fog kavarni, hisz a remélhetőleg eredményes munkát az Interpol olyan komoly anyagi támogatással fogja dotálni, ami minden kritikát elhallgattat.

A legfontosabb feladata természetesen az lesz, hogy visszaszorítsa a Balatonnál burjánzó drogkereskedelmet, az árusokat kiiktassa, és a fogyasztókat is elkapja. De már jelezték neki, hogy a gyilkossági ügyekben is ugyanígy számítanak majd rá, mert az elmúlt években igen sok emberöléssel kapcsolatos ügy maradt ezen a vidéken megoldatlan. Amikor ezt megtudta, valósággal felvillanyozódott, hisz ez volt az ő igazi szenvedélye: rács mögé juttatni a gyilkosokat.

"Hát itt nincs valami nagy sürgés-forgás" – állapította meg magában, ahogy körülnézett a kis állomás peronján. - "Alig lézeng egy pár ember ezen a sínekkel párhuzamos utcán, és a vonatról is csak néhányan szálltak le. Még hogy pezsgő élet! Ezt is csak azért hazudták nekem, hogy befogjam a szám. Az a szemét Redwood jól elintézett!"

- Varga felügyelő úr? Maga az? – hallotta ekkor váratlanul a háta mögül a kérdést. Mikor megfordult, két sötétkék egyenruhába öltözött rendőrt látott maga előtt. Egy férfit, és egy nőt. A nő a harmincas éveinek végén járhatott, kissé molett testén pattanásig feszült a fekete csizma fölött, a bokánál kibugyrosodó nadrág. Vállig érő dús barna haját a szél az arcába fújta. A férfi sokkal idősebbnek tűnt, úgy hatvanvalahány évesnek, de sovány volt, csontos, és a járásán látszott, hogy nagyon jól tartja magát. Vékonyra nyírt bajszát hagyta egy csíkban összenőni az állán futó szintén vékonyra nyírt szakállával. Éjfekete szeme és hófehér fogsora éles ellentétben álltak egymással, arcát markánssá és kicsit huncuttá téve. Szemeiből barátságos fény áradt.

Gyors léptekkel közeledtek, széles mosollyal az arcukon, széttárt karokkal, és mikor odaértek hozzá, mindketten egyszerre nyújtották a kezeiket.

- Igen, én vagyok… - nyökögte kissé zavartan a szokatlanul szívélyes fogadtatástól. Angliában nem volt hozzászokva az efféle érzelmi megnyilvánulásokhoz. Ott minden bizonnyal sokkal visszafogottabban köszöntötték volna.

- Szeretettel üdvözöljük itt Magyarországon, uram – mondta a rendőrnő, és miközben kezet fogtak, olyan közel hajolt hozzá, hogy egy pillanatra attól félt, a végén még egy puszit is nyom az arcára. Márpedig az már igencsak zavarta volna, mert egyáltalán nem szerette az érzelmi ömlengéseket. Aztán átvillant a fején, hogy jövőbeli kolléganője talán csak azt akarta tudni, milyen dezodort használ. – Engem Horváth Klaudiának hívnak, és tősgyökeres balatonlellei vagyok.

Rendőrkollégája ezután úgy megszorította a kezét, hogy majdnem felszisszent. "Ez is biztos valami magyar szokás" gondolta megadóan, és próbált mindehhez jó képet vágni. "Majd csak lenyugszanak, ha megtudják, ki is vagyok valójában; egy unalmas, kétbalkezes, szerencsétlen flótás, akit a főnöke nem azért küldött ide, ahogy ezek a jóemberek gondolják, hanem tisztán büntetésből, és hogy megszabadítsa önmagát és a teamet tőlem. Egyáltalán nem kedveltek a Scotland Yard -nál. Mindig azt mondogatták, hogy nem úgy ketyegek, mint ők; különc vagyok, aszociális, furcsa nyomozási stílussal és kacifántos gondolatokkal. Igaz, a gyilkosságok felderítésében ez nem lehetett nagy hátrány, hisz az évi összesítésben messze én oldottam meg a legtöbb emberölési ügyet sikerrel. Na de ez persze azokat nem érdekelte különösebben, akik unszimpatikusnak és lúzernek tartottak. Számukra az voltam, és kész… Ahogy a volt feleségemnek is, mikor közölte velem, hogy az életünk unalmas és valahogy… itt egy nagyot sóhajtott, szánakozva nézett rám és úgy folytatta; valahogy nem egy húron pendülünk. Hogy ez pontosan mit is jelentett akkor, jó két évvel ezelőtt, hat év házasság után, azt persze csak ő tudta..."

- A nevem Nagy Imre, de kérem nevezzen csak Iminek – mondta neki a rendőr. – Remélem jó útja volt, uram. - Az "uram" szót kissé nyomatékosabban artikulálta, és közben kolléganőjére sandított, mint aki jóváhagyást vár.

- Háát, igen, köszönöm… - válaszolta Jack még mindig kissé kábultan a meglepetéstől. Nem mintha az egész rosszul esett volna neki. De kellemetlenül hatott rá, és váratlanul érte. Az ő köreiben, a Scotland Yard berkein belül ez a nyíltság és szívélyesség, ami ebből a két emberből áradt felé, elképzelhetetlen lett volna. Ott mindenki megtartotta a három lépés távolságot a másiktól, úgy fizikai, mint érzelmi szempontból. A hideg és tárgyilagos fogadtatás, a gyors és egyszerű kézfogás, a megkövült, legjobb esetben is kissé felfelé görbülő száj sokkal egyszerűbbé tette volna számára ezt az első találkozást. Ahhoz volt szokva, és ez a közvetlenség irritálta.

De igyekezett a lehető leggyorsabban túltenni magát a meglepetésen, és próbálta elterelni a szót: - Ha jól informáltak, a csomagom postai úton érkezik a repülőtérről, és még ma este megkapom.

- Természetesen, uram, természetesen – vigyorgott az arcába a Imre, és ki akarta kapni a kezéből a barna kézitáskát. – Adja ide, majd én viszem…

- Ezt hagyja! – szolt rá Jack. – Mit képzel? Ez a táska mindig nálam van, ha utazom.

- Ó, elnézést, uram – hőkölt vissza Imre, és mentegetőleg felemelte a kezeit. – Csak segíteni akartam.

- Nem tudom mi itt a szokás, de nálunk az emberek maguknál tartják a kézitáskájukat – ráncolta a homlokát a felügyelő, és a fejét ingatta. – Vagy talán gondolja, hogy nem bírom el?

- Ó nem, uram, kérem bocsásson meg – mentegetődzött az idősebb férfi. – A világért sem akartam volna megsérteni, csak…

- Oké, oké, nem téma – legyintett Jack. – Inkább segítsenek, hol találom itt a vécét? A vonaton nem akartam elmenni, mert tudják hogy van… olyan kicsi az a fülke, és koszos is legtöbbször… na meg mozog minden…

- Azonnal megmutatom, uram – mondta most szinte lelkesen a Judit, és intett, hogy kövesse. A mosdók alig ötven méterrel arrébb, az állomásépület nyugati végében voltak. – Itt van a bejárat. Ha gondolja megmutatom, hogy kell…

- Ne fáradjon! – szolt rá Jack, és már be is viharzott a körablakos csapóajtón. "Most már aztán kezdenek az idegeimre menni. Talán még ide is velem akar jönni? Mi a fene van ezekkel az emberekkel? Ahelyett, hogy békén hagynának, itt pörögnek körülöttem, mint nyáron a szúnyogok. Úgy kell őket elhessegetni…" gondolta még bosszúsan, ahogy próbált találni magának egy szabad vécéfülkét.

A férfivécében a piszoárokon kívül csak két fülke volt. Igaz, csak a kisdolgát akarta elvégezni, de nem szerette volna, ha valaki szorosan mellé áll ugyanezzel a szándékkal, ezért inkább a fülkét választotta a piszoár helyett.

Az egyik fülke foglalt volt, de a mellette lévőben szerencséjére nem volt senki. Bezárta maga mögött az ajtót, felhajtotta a vécéülőkét, és nagyot sóhajtott, ahogy könnyíthetett végre magán. Hosszú volt az út a repülőtérről egészen idáig, és elég sokat is ivott az állomáson, amíg a vonatra várt.

Mikor végzett, és már éppen azon volt, hogy kinyitja a fülke ajtaját, a két fülkét elválasztó műanyag fal alatti résen valaki egy cetlit csúsztatott át. A döbbenettől egy pillanatra megkövülten nézte a kis papírdarabot, és közben hallotta, ahogy a másik fülke ajtaja kinyílik, és az addig ott tartózkodó ember elhagyja a helyiséget.

"Még kezet sem mos a vécézés után. Micsoda népség él itt…" gondolta, majd lehajolt, és felvette a cetlit, melyen kézírással ez állt:

Menj vissza oda, ahonnan jöttél. Ha nem teszed, hamarosan meghalsz.

Jack még percekig megkövülten bámulta a papírdarabkát és a rajta álló sorokat. Időbe telt, míg egyáltalán felfogta, mit is olvasott. Nem mintha megijedt volna, de túlságosan váratlanul érte a dolog. A rendőrakadémián Londonban felkészítették őket arra, hogyan bánjanak az ilyesfajta fenyegetésekkel, és bár halálos fenyegetést jó maga még sosem kapott, volt egy pár stratégiailag bevált módszer az eszköztárában, amivel professzionális módon reagálhatott.

Mikor végre magához tért meglepetéséből, a táskájába nyúlt, és kivett belőle egy kis műanyag tasakot, amibe beletehette a cetlit. Tudta, hogy ez lesz az egyik legfontosabb bizonyíték a tettes ellen, ha a nyomára akadnak.

Kilépett a vécéfülkéből, a szemközti mosdókagylóhoz lépett, és megmosta a kezeit. Utána alaposan körülnézett abban a vécéfülkében is, ahol a fenyegető személy tartózkodott. A vécét leöblítették, így kevés esélyt látott rá, hogy DNS-mintát találjanak. Na meg, ha találnának is, az még nem bizonyítaná egyértelműen, hogy az illető itt és most meg is fenyegette. Csupán egy gyanújelnek, indiciumnak lehetne minősíteni, ami a bíróság számára nem lenne vádemelési alap.

Kirohant a peronra, és gyors léptekkel ment vissza magyar kollégáihoz, akik mikor megpillantották, azonnal felé indultak. – Sikerült, uram? Minden rendben? – kérdezte Imre, látva gondterhelt arcát.

- Nem, semmi sincs rendben! – fújtatott a feldúltságtól Jack bosszúsan. – Nem láttak valami gyanús alakot kijönni a férfivécéből azalatt, amíg bent voltam?

- Már hogy érti, uram? Miféle gyanús alakra gondol? Történt valami?

- Nézze! Olvassa el, de hagyja a cetlit a tasakban! – adta oda neki a bűn tárgyát Jack. – Miféle hely ez, ahol azonnal a megérkezésem után így fogadnak? Valaki életveszélyesen megfenyegetett. Azt hittem, ez egy kis nyugodt ország, és majd szép kényelmesen megoldom az itteni gyilkossági ügyeket… Ehelyett már a megérkezésem napján megtámadnak, és célponttá válok. Talán egy kicsit félretájékoztattak, mikor ide küldtek. Ilyen fenyegetést még abban a gengszterektől nyüzsgő Londonban sem minden nap kap egy rendőrnyomozó.

- Háát, nem tagadom, uram, ez tényleg felháborító! – hitetlenkedett az idősebb férfi, és a fejét csóválta. Átnyújtotta a tasakot kolléganőjének. – Mit szólsz ehhez, Judit?

- Ez tényleg megdöbbentő! De nem hiszem, hogy valami komoly – ráncolta a homlokát a rendőrnő, és szemébe lógó hajtincseit a füle mögé tolta. – Szerintem csak valami rossz vicc. Valaki szórakozni akart magával.

- Na de ki? – kérdezte Jack. – Hisz gondolom, csak nagyon kevesen tudnak arról, mit is keresek itt maguknál. – Vagy talán ekkora híre ment a dolognak?

- Ki fogjuk deríteni, uram, nyugodjon meg! – próbálta nyugtatgatni Imre, és a vállára tette a kezét.

- Remélem is! – vágta rá a felügyelő, és tett pár lépést az állomás keleti vége felé, kis távolságot nyerve ezzel számára túl közvetlen kollégáitól. – Szerintem mehetünk is. Elvinnének kérem a rendőrőrsre, ahol kicsit alaposabban tájékozódhatok az itteni feladataimról?

- Természetesen, uram, természetesen – szabadkozott Imre, és már intett is neki, hogy kövesse a szolgálati kocsihoz.

A rendőrséghez vezető alig öt perces úton mindhárman hallgattak. A rendőrség impozáns, félköríves bejárata felett a magyar zászlón kívül az Európai Unió zászlaja lobogott a szélben. A szomszédságban, ugyanabban az épületben a városháza kapott helyet. Az épület belül és kívül egyaránt szépen renovált volt.

Imre felvezette újdonsült főnökét az első emeletre, és ott egy tágas helyiségbe, ahol négy munkaasztal állt.

- Hát itt lennénk főnök – mondta az idősebb férfi, mikor beléptek az ajtón, és Jack körülnézhetett. Most nevezte először főnöknek.

- És az irodám? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Hmmm, ez lenne az, uram – szabadkozott Judit, aztán mielőtt még Jack reagálhatott volna rá, gyorsan így folytatta: - De higgye el, nem olyan rossz itt dolgozni, mint ahogy kinéz. Az ön asztala a legnagyobb, ott a szoba végében, és a magas támlájú forgószék is nagyon kényelmes… na meg a nagy monitor. És van légkondicionálónk… Meg nagyon jó az együttműködés a halottkémmel, a helyszínelőkkel, és a laborral is… és van egy szuper kávéfőzőnk, ott a nagy ablakok alatt…

- Nem is beszélve Annamária Bárjáról, a parton! – lelkendezett Imre. – Ott szoktuk esténként megbeszélni a napi eseményeket. Majd meglátja! Annamária egy igazi dáma. Intelligens, csinos, vicces, és ugyanakkor fegyelmezett, amolyan igazi üzletasszony. Szerintem nincs jobb hely a bárjánál messze földön…

- Nos, oké, oké, elég! – vágott a szavába Jack, majd kérdőn nézett az egyik asztal mögött ülő, számára még ismeretlen fiatalemberre. – És ő kicsoda, ha szabad kérdeznem?

- Ja, ő, hát persze, elnézést, uram, ő a Miki, a társam – kurjantotta Imre teljesen felvillanyozódva saját, bárról történő elbeszélésétől. – Vele dolgozom terepen. Tudja, itt így dolgozunk. Párban. Ön Judittal dolgozik majd, én meg az Imivel. Maguk a nyomozók, mi meg a segédeik. Ön pedig ugyebár mindnyájunk főnöke. Legalábbis nekünk ezt mondta Fekete Péter nyomozóezredes úr, mikor közölte velünk, hogy egy új balatoni nyomozócsoportot akar összeállítani az ön vezetésével.

- Érdekes – állapította meg a felügyelő, és fiatalemberhez lépett. Nem lehetett több huszonöt évesnél, sportos, magas testén nagyon jól állt az egyenruha. Rövid haja kiemelte kissé szétálló füleit. Hosszúkás arcában mélyen csillogtak fekete szemei. Bőre kissé sötétebb volt az átlag európaiakénál, de nem látszott sem romának, sem közel-keleti származásúnak.

- Jó napot, uram – nyújtotta a kezét barátságosan, és felpattant a helyéről. – Sirtes Miklós közrendőr vagyok, és a legtöbben egyszerűen Mikinek neveznek.

- Szép jó napot magának is, Miklós, vagy ha kívánja, Miki – mondta Jack, és kezet fogott vele. – Akkor hát ön a csapatunk negyedik tagja… Nos, nagyon örülök, hogy akkor most mind együtt vagyunk, és szeretném is azonnal megkezdeni a munkát. Gondolom a szállásomra majd elvisznek valamikor este, ha már itt lesznek a bőröndjeim.

- Természetesen, uram – bólogatott Judit. – A postán már érdeklődtem, a csomagjai legkésőbb délután négy körül megérkeznek. – Ja és még valami, uram! Fekete ezredes úr telefonált, hogy ma öt tájban beugrik, hogy megismerje magát. Utána tudunk akkor a szállására menni.

- Rendben, akkor hát kezdjük is azzal, hogy nekem azt a feladatot adták, hogy egyrészt szorítsuk vissza a drogkereskedelmet, másrészt oldjuk meg az utóbbi években felderítetlenül maradt, valamint a jövőben még esetlegesen bekövetkező emberölési, gyilkossági eseteket. Mindezt pedig tehetjük a magyar bűnügyi szervek és a Scotland Yard együttműködésének segítségével – hadarta egy szusszal, majd nagy levegőt vett, és leült a számára kijelölt legnagyobb asztal mögé. Himbálódzni kezdett a forgószékben, majd bekapcsolta a komputert, és türelmetlenül várta, hogy betöltsön a kezdő program.

- Elnézést, uram, de az a szék nem alkalmas arra, hogy… - próbálta még figyelmeztetni a veszélyre Judit, de már késő volt. A szék lába oldalra bicsaklott, és Jack lerepült róla a hátsó fal tövébe.

- Atyám fia és borja! – kiáltotta Imre, és odaugrott hozzá, hogy felsegítse a földről. – Jól van, főnök?

- Remekül – rázta meg magát a felügyelő, és leporolta a zakóját. – Azt mondták, hogy ez a szék kényelmes.

- Hát, kényelmes, uram, de arra nem alkalmas, hogy… - próbálta korrigálni Imre, de Jack neki is a szavába vágott.

- Van még valami, amit tudnom kell ahhoz, hogy ebben a szobában különösebb veszély nélkül mozoghassak?

- A komputer… - mutatott az asztal alatt álló gépre Judit. – Nem mindig működik kifogástalanul. Néha az internet sem megy. De a monitor szép nagy, és vannak a merevlemezen nagyon jó játékok is. Nekem például kifejezetten tetszik a…

- Jaj, kérem ne is folytassa! – legyintett Jack, és átsietett a szoba másik végében, a sarokban álló fehér prezentációs mágnestáblához. – Ez úgy látom, renden van. Nem igaz? Nos, ha a komputer nem működik mindig megbízhatóan, szükségünk lesz egy ilyen táblára.

A szoba közepére állította, és keresett hozzá a fiókjában olyan filctollakat, amelyekkel lehetett rá írni. – Kitűnő, kitűnő – mormolta magában, miközben próbálgatta a tollakat. – Egyenlőre ez is megteszi. Most pedig nézzük csak, mit is tudunk a legutóbbi gyilkosságról, amit itt a Balatonnál követtek el, és aminek elkövetőjét még nem találták meg. Kérem az aktát és az összes adatot róla.

A többiek kérdően néztek egymásra, majd kis szünet után Judit ismét megszólalt: - Ne haragudjon, uram, de elmúlt fél egy, és ilyenkor szoktunk ebédelni. Szerintem ön is jobban tenné, ha ma még nem vetné bele magát a munkába, hogy egy kicsit több dolgot is megmutathassunk önnek. Például azt, hol lehet itt enni. Gondolom ön is éhes már, és a városháza közelében van az óvodai menza. Onnan nagyon jutányos áron rendelhetünk magunknak menüt. Kétféle menü is van, az egyik mindig…

- Jól van, menjenek enni – intette le Jack. – Én hozzá vagyok szokva a dinner-hez, vagyis az estebédhez, amit majd valahogy megoldok, ha megmutatják a szállásomat. Gondolom a boltok még akkor is nyitva lesznek.

- Igen, uram, a Spar az állomás mellett, nyitva van nyolcig. Ott még bevásárolhat estére, ha gondolja – biztosította róla a rendőrnő. – Mi egy órán belül ismét itt vagyunk. Tényleg nem jön velünk át a városháza ebédlőjébe?

- Nem, nem, köszönöm – válaszolta a felügyelő, és óvatosan visszaült az íróasztalához. – Menjenek csak, addig majd elfoglalom magam.

Mikor egyedül maradt, még egyszer alaposan körülnézett a tágas helyiségben. "Édes jó atyám! Mi vár itt rám?" – gondolta, és nagyot sóhajtott. "A komputerek régiek, az internet akadozik, nincs külön irodám, és jövőbeni munkatársaim igencsak különös szerzetek. Persze lehet, hogy mindez itt, ebben az országban teljesen normális, de attól még nem kell boldognak lennem tőle."

Arcát a tenyereibe temette, és úgy érezte, a legszívesebben most azonnal itt hagyna mindent, és visszautazna Londonba. Akkor is, ha nem tudja, mi várna ott rá. Lehet, hogy mégiscsak jobb lett volna Shetland-ra helyeztetnie magát?

Az asztalra tette a táskáját, kinyitotta, és kipakolt belőle mindent. A mobiltelefonját, a töltőtollait, a jegyzetfüzeteit, a kis üveg ásványvizet, amit még Pesten az állomáson vett, és azt a kis tasakot, amibe a vécében neki címzett cetlit rakta… Maga elé tette, és újra és újra olvasgatni kezdte a baljós sorokat. Ki fenyegette meg, és miért? Köze van ennek az itteni munkájához, vagy tényleg csak valami tréfa volt az egész? Egyáltalán honnan tudta az illető, hogy miért van itt? Személyesen is ismeri, vagy csak beszéltek neki róla? Akárhogy is legyen, ki fogja deríteni! Ki kell derítenie.

A tasakot az asztal legalsó fiókjába csúsztatta, és miután végre nagy nehezen elindult az internet, megkereste a Scotland Yard oldalát, melyen egy kétszeres biztonsági azonosítási eljáráson keresztül rá tudott csatlakozni a saját nyomozói profiljára. Ugyan egyenlőre nem volt mit intéznie elektronikus úton, de valahogy mégis megnyugtatta a dolog, és ezáltal kicsit közelebb érezte magához a hazáját, melyet talán hosszú évekre el kellett hagynia.

.....

(Ha tudni akarod a folytatást, rendeld meg nálam a krimi nyomtatott, vagy elektronikus változatát, mely 2026 Júliusában után kerül piacra...)